Az iskolák és óvodák, mint intézmények a társadalmi tapasztalatszerzés különleges területét képviselik, mivel működtető folyamataik alapjában véve társadalmi érintkezések halmazából állnak. Ezeknek a folyamatoknak az a célja, hogy a gyermekben és a kamaszban ösztönözze tanulmányainak előmenetelét, képességeinek kibontakozását.
A modern kor embereként a társadalom individualizációs eseményeinek kellős közepén találjuk magunkat, ahol egyfelől az egyén erőteljesebben fejlődhet, és teljesebb módon juttathatja kifejezésre önmagát, másfelől olyan jelenségeket is felszínre hoz, mint az önzés, az erőszakosság, az akaratosság. A Waldorf-intézmények e társadalmi jelenségek közepette úgy igyekeznek működni, hogy bennük a közösségi tudat új formája valósuljon meg, teret adva az egyéni kezdeményezőkészség és felelősségvállalás kibontakozásához.
A Waldorf-iskolák és -óvodák létrehozásának, támogatásának, s az egész feladat vállalásának is elsődleges indítékai maguk a gyerekek. A szülők általában nagy elvárásokkal tekintenek gyermekeik pedagógusaira, a Waldorf-pedagógia nevelési elvére, az iskolai és óvodai szervezetre és működésre, s annak társadalmi értékére. A létrehozás és működtetés minden résztvevőtől aktív együttgondolkodást kíván, hiszen azok a minőségek, melyek a közösség felnőtt tagjain keresztül az iskola és óvoda atmoszféráját alakítják, egyben az intézmény diákjait, gyermekeit is erősen érintik.
A Waldorf-pedagógusok és -szülők pusztán választásuk által kívül helyezik magukat a hagyományos iskolai és óvodai kereteken és normákon. A Waldorf-iskolák és óvodák ugyanis nemcsak egyszerűen alternatív intézmények, ahol a hagyományostól eltérő oktatási módszerek használatosak, hanem olyan iskolák és óvodák, ahol megkísérlik -az ember hármas tagolású egysége (test-lélek-szellem) alapján - a gyermek átfogó oktatását, egyéni képességeinek szabad kibontakoztatását, fejlődésének előmozdítását, amihez hozzátartozik a fej, a szív és a kéz egyidejű fejlesztése.
A hármas tagolású egység a társadalmi életben is épp olyan jól megragadható, mint az ember individuális életében. Steiner úgy fejtette ki, hogy a társadalmi hármas tagozódás egy dinamikus, formateremtő elv, mely lehetővé teszi, hogy a társadalom szellemi-kulturális életében a szabadság, a jog-törvénykezés területén az egyenlőség, és a gazdasági szférában a testvériség eszméi működjenek.
Az iskolaszervezet a hármas tagozódás rendező elve szerint önigazgatású. Így a Waldorf-iskolák a szabad szellemi élet intézményei, melyekből impulzusok származhatnak az államától független, szabad kulturális élet megteremtéséhez, a társadalom közösségi rendjének megújulásához. Steiner nevelésművészete szociális elképzeléseiben gyökerezik. Az első Waldorf-iskolában a jövő pedagógiáját kívánta megvalósítani, s ez a példa a jövő társadalmára akart előremutatni. Elképzelése szerint ebben a társadalmi tagolásban a képzés és nevelés olyan szociális emberi képességeket fejleszt majd ki, amelyek modern korunkban elengedhetetlenek egy valamelyest is harmonikus együttélés számára.
A Waldorf-intézményekben a nevelésművészet által eleven bensőségesség és szeretet árad a gyakorlati pedagógiai tevékenységbe azáltal, hogy a tanárok igen aktív, belső lelki tevékenység mentén folyamatos fejlődésre, mélyebb megértésre, szakmai tapasztalatuk és tudásuk bővítésére vállalkoznak. Azonban nemcsak a tanár, hanem a szülő is az emberi természetről szerzett mélyebb tudás által tanulja meg megérteni a gyermekét, és az érzékelt és megfigyelt jelenségekből felismerni fejlődésének alapelveit. Mindez arra a tényre világít rá, hogy az egyes gyermek esetében a tanár és a szülő egyenlő partnerek a nevelésében. A kommunikáció, a pszichológia és a csoportdinamika alapelvei szerint kell együtt dolgozniuk, gondolkodniuk, és tanulniuk, hogy a Waldorf-intézményekben végzett közös munkát a gyermekek, önmagunk és a társadalom számára igazán gyümölcsözővé tegyék.
Mindezek megvalósítása a nevelés és a szeretet művészetét jelenti.