Kezdő kézimunkatanárként az egyik, talán legérdekesebb tapasztalásom az volt, hogy a gyermekek mennyire egyéni módon közelítik meg ugyanazt a feladatot. Meglepett, hogy néhányan könnyedén, gyorsan, nagyon határozottan tervezik meg a munkájukat, mások pedig sokat gondolkodnak, hezitálnak, újrakezdenek, míg végül el tudják készíteni azt a tervet, amivel elégedettek. Ugyanezt a folyamatot látom újra és újra, amikor beviszem a terembe a fonalakat, és elkezdjük a munkát. Nagyon érdekes, hogy néhányan magabiztosan a kosárba nyúlnak, kiveszik a nekik tetsző színt, és van, aki bizonytalan, kiveszi, nézegeti, forgatja, visszateszi, kérdezgeti a többieket, engem, hogy melyiket válassza.
Megfigyeltem, hogy vannak, akik akkor váltanak színt a kötésben vagy a horgolásban, amikor megunják és kipróbálnának egy újat (néhány gyermeknél ez akár egy-két sor), vannak, akik akkor, amikor elfogy a gombolyag, amit használnak, és vannak, akik nagyon határozottan megtervezik a sorok számát az adott színből, és attól semmi nem tántorítja el őket. Szeretem figyelni, hogy ki hogyan kézimunkázik, nézni a munka folyamatában, ahogy néhányan gyorsan, határozottan dolgoznak, akár 2 pár zoknit is megkötnek, míg mások (bár semmilyen nehézséget nem okoz számukra a kötés) lassan, megfontoltan dolgoznak.
Hamar beláttam, hogy a munkafolyamatokra nem csupán a kézügyesség vagy a gyermekek pillanatnyi hangulata, hanem a különféle temperamentumok is nagy hatással vannak. Másként dolgoznak a különböző vérmérsékletű gyerekek, és én is másként tudom motiválni őket. Éppen ezért úgy gondolom, hogy nagyon fontos megismernem a temperamentumokat, hiszen azok felismerésével tudom segíteni a gyerekek órai munkáját, amivel pedig a közös munkánk is könnyebbé válik. A temperamentumokat többféleképpen is megközelíthetjük, most igyekszem csupán arra fókuszálni, hogy milyen külső vagy belső tulajdonság segíthet a felismerésben. Ahhoz, hogy megértsük, őszinte érdeklődéssel, pontosan, alaposan kell megfigyelnünk az osztályban jelenlévő gyermekeket, mert nagyon sok mindent elárul róluk az, hogy hogyan ülnek, hogy vannak jelen az órán, a tény, hogy mennyire vonja el figyelmüket egy-egy külső vagy váratlan esemény, hogyan pakolnak ki a táskájukból, milyen az írásbeli munkájuk stb.
Amikor egy gyermek bejön az órára, sok tényező hatással van az órai jelenlétére, teljesítményére. Befolyásolják pillanatnyi érzései, hogy jót játszott-e a szünetben vagy esetleg épp ellenkezőleg, valakivel összeveszett és emiatt szomorú. Azt hiszem, én a pillanatnyi érzésekre tudok gyorsan reagálni, ezekkel tudok legkönnyebben mit kezdeni, hiszen gyakran akár egy beszélgetéssel vagy játékkal is túl tudnak lépni rajta a gyerekek. Nevelőként azonban nem csupán a gyermekek pillanatnyi hangulatát kell figyelembe vennünk, hanem fontos ismernünk, értenünk az úgynevezett alaphangulatukat, a temperamenumukat is, amelynek ismeretében sokkal könnyebben megértjük a dühöt, a szétszórtságot, a lassúságot, a szomorúságot.
A négy temperamentumról szóló elmélet már az ókorban megszületett, a felvetés Hippokratész nevéhez fűződik, teóriája az emberi testben található testnedvek keveredésén alapszik. A különböző habitusok megkülönböztetésének jelentőségét (többek között) Rudolf Steiner fedezte fel újra, és helyezte új alapokra pedagógiája megalkotása során.
A gyermekek járása határozott, lépésük erőteljes, mozgásuk dinamikus. Tekintetük szilárd, biztos tekintet.
Jellemző rájuk a lelkesedés, a céltudatosság, a kezdeményező készség. A kolerikus gyermekek könnyen dühbe gurulnak, olykor tombolnak, azonban feladataikat ügyesen végzik el. A jövő felé fordulnak, nem szeretik ismételni önmagukat, gyorsan felejtenek. Szeretnek új feladatokat vállalni, szeretik a kihívásokat, szívesen irányítanak.
A négy alapelem közül a tűz az, amit a kolerikus gyermekhez kapcsolhatunk.
Nagyon mélyen megmaradt bennem, amikor egy kisfiú elhatározta, hogy oroszlánt készít, amihez először egy négyzetet kellett meghorgolnia. Tudta, hogy mekkora darabra lesz szüksége, hiszen megbeszéltük, látta a többieknél is, hogy átlóban hajtva a négyzet sarkai egymással éppen szembe kell, hogy kerüljenek. Az óra vége felé, körülbelül a munka harmadánál megkérdezte, hogy “ennyi elég már?” - mondtam, hogy még jó néhány sorra szükség van, hogy elkészüljön, mutattam a kezemmel, hogy körülbelül mennyit kell még meghorgolnia. Rám nézett, lecsapta az asztalra a horgolótűt a gombolyaggal és az elkészült munkával együtt, majd mondta, hogy “akkor soha nem lesz kész, az még legalább három hónap!”. Határozottan emlékszem, nyomatékosította, hogy legalább, annak ellenére persze, hogy a harmadával egy kézimunkaóra alatt készen volt, de ő ebbe nem gondolt bele. Összefonta a karjait, leült és közölte, hogy ő ezt biztosan nem tudja megcsinálni. Azt gondoltam, a legjobb hagynom, hogy kidühöngje magát, és nem kezdek el vele vitatkozni az osztály előtt. Utólag ez helyes döntés volt, a következő nap úgy folytatta a horgolást, mintha semmi nem történt volna.
Járásuk szökellő, könnyed, légies. Mozgékonyak, tekintetük vidám, belső öröm fénylik benne.
Nyitott, érdeklődő gyerekek, akik felfigyelnek minden külső ingerre, ám érdeklődésük csupán rövid ideig tart. Barátságosak, nem tartanak haragot, általában szeretik őket az osztályban, mert szórakoztatóak, szinte mindenről eszükbe jut valami vidám dolog. A jelenben vannak, a közvetlen benyomásokra gyorsan reagálnak.
A négy alapelem közül a levegőt kapcsolhatjuk a szangvinikus gyermekekhez.
A gyermekkorhoz alapvetően ez a temperamentum tartozik, így viszonylag nehéz felismerni a szangvinikus gyermekeket.
Kézimunkaóra elején sokszor megbeszéljük, mi az aznapi feladatunk, megnézem, ki hol tart, kinek van szüksége segítségre, majd amikor már mindenki tudja a dolgát, van körülbelül 15 perc nagyon csendes munka, amikor senki nem beszélgethet, mindenki csak a munkájára figyel és ha elakad, jelzi nekem, odamegyek és nagyon csendben megbeszéljük a feladatot. Az egyik kisfiú eleinte, a tavalyi évben nagyon nehezen tudta megállni, hogy ne forduljon oda valakihez, folyton izgett-mozgott, miután senkivel nem tudott beszélgetni, a néma munka közben gyakran kikéredzkedett a mosdóba. Idén ez már sokkal könnyebben megy neki. Az első félévben sapkát kötöttünk, kétszer bontotta le a kötését, mert folyton azt gondolta, hogy egy másik színnel jobban tudna haladni. Velem nem beszélte meg, hogy lebontja, mind a kétszer csak azt láttam, amikor újra elkezdte felvenni a szemeket. Egy cseppet sem sajnálta azt a sok munkát, ami egy mozdulattal semmivé lett, vidáman, energikusan vette fel újra a tűre a 70 szemet. Azt, hogy milyen színekkel tervezte meg a munkáját, már el is felejtette, a rajzot, amin tervezte, már régen elvesztette, így nem volt mihez igazodnia, a harmadik sapkát viszont nagyon szépen megkötötte mégpedig úgy, hogy a fogyasztásig minden egyes sorban színt váltott. Ezúttal nagyon gyorsan haladt, nem unta meg a kötést, minden sor elején új impulzussal, új színnel dolgozhatott. Emlékszem, nagyon gyors mozdulatokkal kötött, és a vége felé sokszor mondogatta, hogy már nagyon várja a kötés utáni munkát, a hímzést. Nagyon izgatott volt, amikor rövid, egy-egy kézimunka óra alatt elkészülő feladatunk volt, mint a kártolás vagy a nemezlabda készítés.
Harmonikus testfelépítésű, kényelmes, puha járású gyermekek. Tekintetük színtelen, a belső jóérzés fejeződik ki benne.
Megbízhatóak, a szokásokhoz ragaszkodnak, még a legnagyobb hangzavarban is tudnak csendben, nyugodtan üldögélni. Szeretik az ismétlődéseket, nehezen lelkesülnek fel, nem különösebben foglalkoznak sem a múlttal, sem a jövővel, ők azok, akik a jelenben vannak.
A négy alapelem közül a víz a flegmatikusok eleme.
Egy kislány minden feladatot nagyon szépen elvégez. Harmonikusan válogatja a színeket, szép pasztell árnyalatokat szokott választani, csendesen kézimunkázik a helyén, sosem kérdezgeti, hogy még hány sort kell megkötnie, önállóan, rendkívül szépen, megfontoltan dolgozik, sosem siet, de általában hamar elkészül, óra közben nem teszi le a kezéből a munkát. Sok mindent fejezett be ebben a tanévben, de sohasem láttam, hogy igazán örült volna annak, hogy elkészült, mindig úgy éreztem, hogy én sokkal jobban örülök neki. Amikor készen lett a sapkája, ránézett, megköszönte és betette a padjába. Foglalkoztatott nagyon, hogy miért nem lelkesíti, hogy megkötött egy sapkát. Azt gondoltam, talán nem tetszik neki és csalódott, de szünetben már láttam, hogy abban megy ki az udvarra, délután a napköziben is rajta volt, és azután is azt a sapkát hordta, így megnyugodtam. A többi, hangsúlyozom, nagyon szép munkáját hasonlóan fogadta. Konstatálta, hogy elkészült vele, és várta, hogy adjak neki egy újabb feladatot. Olyan, mintha mindennel elégedett lenne, de mégsem látszik, hogy örülne vagy lelkes volna, viszont elégedetlenkedni sem szokott.
Járásuk kimért, bár olykor nehézkes, fejüket gyakran lehajtják, néha meggörnyednek saját súlyuk alatt. Tekintetük lefelé irányul, olykor zavaros.
Egy-egy esemény hosszú ideig hat a melankolikus egyénekre, sokszor azt érzik, hogy nem értik meg őket, sokat gondolkodnak a múlt eseményein, nehezen lépnek túl a sérelmeiken. Általában haragtartók, magukba mélyednek, tépelődnek, olyan, mintha mindig gondolkodnának valamin.
A melankolikusokhoz a négy alapelem közül a föld kapcsolható.
Egy kislány a munkája tervezésekor nagyon nehezen kezdett el rajzolni. Többször kezdte újra, folyamatosan törte a fejét, hogy milyen mintát tervezzen, milyen színeket használjon, elmondta a tervét, mielőtt lerajzolta volna, kérdezgette, hogy melyik szín illene hozzá, és többször hallottam tőle, hogy milyen kár, hogy ez vagy az nem jutott eszébe hamarabb, úgy sokkal jobb lett volna. Egy-egy szín persze mindig pont akkor fogy el, amikor ő használni szeretné, így gyakran újragondolja a színeket (inkább árnyalatot, mert színekből elég keveset használ), és szinte minden óra elején odajön hozzám és elmondja, hogy hogyan fogja folytatni, mintha folyamatos megerősítést várna, azzal együtt, hogy kevés színnel dolgozik és egyszerű mintát hímez.
Természetesen a fent leírt példákban meglehetősen dominánsan tűnnek fel az egyes temperamentumok, azonban többnyire nem tisztán, könnyen felismerhető módon jelennek meg, keverednek egymással, hiszen mindannyian hordozzuk mind a négyet, de az egyik (vagy egyszerre kettő, akár három) mindenkinél erősebben nyilvánul meg a többinél. Egymáshoz viszonyítva így helyezhetjük el őket egy körben:
Szangvinikus
(levegő)
Kolerikus Flegmatikus
(tűz) (víz)
Melankolikus
(föld)
A szomszédos temperamentumok könnyen keverednek, rendkívül változatos kombinációkat alkotva, de mindegyiknek van egy poláris ellentéte, amellyel kizárják egymást. Vagyis egy melankolikus egyén rendelkezik kolerikus és flegmatikus személyiségjegyekkel, de szemben áll a szangvinikussal. Egy flegmatikus ember hordoz magában melankolikus és szangvinikus hajlamot, de benne a kolerikus temperamentum nem fog megmutatkozni.
Karl König Emberlélek című könyvében felhívja a figyelmet arra, hogy olykor nagyon nehéz felfedni a gyermek valódi vérmérsékletét éppen a keveredések miatt, ilyenkor érdemes megpróbálni kizárni az ellenpólust. Vagyis ha meg tudjuk figyelni, hogy a kolerikus jegy teljesen hiányzik valakiből, akkor nagy valószínűséggel a domináns temperamentum a flegmatikus, de jelen van a szangvinikus és a melankolikus is. Másik nagy segítség a pedagógus számára, amire már a temperamentumok felvázolásában utaltam, hogy megfigyeljük a gyermekek időhöz való viszonyát. A melankolikus a múlton mereng, rágódik, a kolerikus a jövő felé fordul, uralni szeretné az időt, pihenés nélkül menne folyton előre, új kihívások elé. A szangvinikus és a flegmatikus a jelenben él azzal a különbséggel, hogy míg a flegmatikus a folyamatos jelenben van (számára megáll az idő), a szangvinikus számára a jelenlét nem állapotot, hanem sokkal inkább folyamatos megújulást jelent.
Egy tanár számára ez a legérdekesebb kérdés. A Waldorf-pedagógia alapján a temperamentumokat nem kiegyensúlyoznunk kell, hanem a megfelelő irányba terelnünk. Ahhoz, hogy ezt megtehessük, mindig a meglévő személyiségjegyekre kell támaszkodnunk, ami megvan egy gyermekben, és nem azt kell keresnünk, ami nincs. Vagyis nem azzal tudjuk segíteni a flegmatikus gyermekeket, ha siettetjük őket (hiszen ők többnyire később veszik elő a felszerelést, mint például szangvinikus társaik), vagy a szangvinikus nem attól lesz figyelmesebb és összeszedettebb, ha arra rábeszéljük, órán többször felszólítjuk. Hasonlóképpen egy melankolikust nem viccekkel tudunk kibillenteni az alaphangulatából, és a kolerikus sem az utasításunkra szelídül meg (főleg nem, ha az osztály előtt szembesítjük esetleges vadságával közvetlenül akkor, amikor éppen valamiért dühös). A gyermeki temperamentumokat sokkal inkább a hasonlót hasonlóval elv alapján tudjuk kezelni. Ezért szokták gyakran az osztálytanítók az azonos vérmérsékletű tanulókat egymás mellé ültetni.
Fontos, hogy a gyermekeket ne megváltoztatni akarjuk.
Egy kolerikus erőt ne elfojtani vagy tompítani próbáljunk, hanem igyekezzünk kihasználni például úgy, hogy rábízunk egy nehéz feladatot! Meséljünk neki nagy emberek cselekedeteiről, hogy a nagy tettek, teljesítmények iránt tisztelet, tettvágy ébredhessen benne4 A kolerikus gyerekek szeretnek tiszteletet érezni mások iránt, így tudunk rájuk hatni. Ha a nevelő megmutatja, hogy le tudja győzni a nehézségeket, amelyre a gyermek esetleg még nem képes, tiszteletet fog iránta érezni. Ügyeljünk arra, hogy tekintélyünk legyen, ne mutatkozzunk előtte gyenge oldalunkról, legyünk határozottak!
A szangvinikus gyermeket úgy tudjuk ösztönözni abban, hogy elmerüljön a feladatában, ha elérjük, hogy szeresse, tisztelje a tanítót. Amennyiben ez sikerül, a tanító iránt érzett szeretetből kitart valami mellett. Ezt pedig úgy érhetjük el, ha sok személyes figyelmet kap (ez persze minden gyermek esetében fontos, de a szangvinikusnál különösen). Szüksége van egy személy iránti ragaszkodásra, szeretetre. Mivel a figyelme nagyon sokrétű, és jól átlát dolgokat, bízhatunk rá szervezési vagy egyéb, összetett feladatokat.
A flegmatikus gyermeket nem kell erővel felráznunk, jó, ha sok időt tölt vele egykorú gyermekek társaságában, azzal segíthetjük, ha a másféle temeramentumú gyerekek érdeklődését velük együtt átélheti. Szeretettel tudjuk megnyerni, a közvetlen utasításokkal nehezen érjük el célunkat.
A melankolikus gyerekek azt szeretik, ha érzik, hogy a tanár már sok dolgot átélt, sok mindenen átment, őt a különböző történetekben is az ragadja meg, ha látja, hogy másoknak is vannak nehézségeik, ha hallja, hogy a világban van szenvedés. Ha komorságából fel szeretnénk vidítani, éppen a saját világába menekül, ezért el kell fogadnunk, hogy nem az a dolgunk, hogy jókedvre derítsük, hiszen ha érzékeli, hogy lehetnek rossz dolgok a világban, eltereljük figyelmét belső tipródásairól. Neki olyan nevelőre van szüksége, akit valamilyen módon próbára tett az élet.
Ha mindezeket szem előtt tudjuk tartani, talán sokkal könnyebben ösztönözhetjük a szangvinikus gyerekeket, hogy kitartóan végezzenek olyan monotonnak tűnő munkát, mint a keresztszemes hímzés (amibe egy nyugodt természetű gyermek könnyen belemerül), vagy például a flegmatikusokat, hogy minden erejükkel, jelentős fizikai munkával nemezt gyúrjanak.
Persze azonnal felmerül a kérdés, hogy mi a helyzet a nevelővel, hiszen ha egy gyermek temperamentuma hatással van a munkájára, nem lehet ez másképpen a tanítóval sem. Legelső lépés az, hogy legyünk tisztában saját temperamentumunkkal, majd igyekezzünk minél inkább kihasználni, nem pedig elnyomni. Önmagunkat és vérmérsékletünket is formálhatjuk önneveléssel, ez a legnehezebb, ugyanakkor az egyik legalapvetőbb nevelői feladat. Lényeges, hogy őszintén álljunk a gyerekek előtt, ne akarjuk másnak mutatni magunkat, mint amilyenek vagyunk, de ahhoz, hogy mindenkit jól tudjunk megszólítani, képesnek kellene lennünk arra, hogy saját temperamentumunkat a háttérbe tudjuk szorítani, illetve arra, hogy egy adott helyzetben tudjuk, hogyan szóljunk, viszonyuljunk a különböző vérmérsékletű gyerekekhez.
Felhasznált források
Thema: Temperamente, November 1991