Egri Ági: Szólóest vagy zenei est?

Megjelent a Waldorf Kalendárium 2017/2018 - 5. számában >>>

Én makacsul zenei estként emlegetem még akkor is, ha nem megy át a köztudatba ez a szóhasználat. Más okom volt erre az első alkalommal – ekkor egyszerűen csak „fáztam” a kifejezéstől, és nem akartam leszűkíteni a kereteinket a szóló zenélésre -, és más most, 3 év tapasztalata után. Mindig nagy a siker, a közönség hálás a gyerekeknek a produkciókért. De azt, hogy mi van a háttérben, talán érdemes egy kicsit közelebbről is megmutatni.

0. lépés: A dalválasztás

Az idei osztály más volt, mint az eddigiek, a legtöbben tudták, mit akarnak énekelni. Ez nagy könnyebbség, mert az első két évben sok idő telt el azzal, amíg kitaláltuk, ki mivel álljon színpadra. Hiába kérnek sokszor a gyerekek, soha nem javaslok senkinek. Olyan viszont gyakran előfordul, hogy az általuk hozott számot nem hagyom jóvá, mert úgy gondolom, nem megvalósítható iskolai keretek között - értve ezen a technikai feltételeket és a színpadi éneklésben való rutintalanságot egyaránt. De a legfontosabb kérdés mindig az, hogy le lehet-e egyszerűsíteni a dal kíséretét úgy, hogy azt a saját erőforrásainkból meg tudjuk szólaltatni.

1. lépés: „Most akkor hangosan kell énekelnem?!”

Ezt a mondatot már annyiszor és annyiféle hangsúllyal és arckifejezéssel hallottam és láttam, hogy úgy gondolom, mindenre fel vagyok készülve. De mindig meglepnek. A legtöbbeknél ez a legrémisztőbb pillanat, hetekig készítgetem elő őket lelkileg arra, hogy nincs mitől tartaniuk, négyszemközt leszünk, szól az eredeti nóta, „csak” hozzá kell énekelniük úgy, ahogy otthon is szokták – na jó, egy kicsit hangosabban. Ez még mindig olyan pontja a munkának, ahol kiderülhet, hogy másik dalt kell választaniuk, mert hiába ment tökéletesen a dal a szoba négy fala közt, bizony a valóságban „kihangosítva” már nem az igazi, és akármit is találunk ki, nem fog menni. Mert rengeteg dolgot módosítunk már az első pillanatban. Talán a legfontosabb az, hogy megtaláljuk, kinek milyen hangmagasságon kényelmes egy-egy dal. Ilyenkor kénytelenek elviselni az én „konyhamalac” gitározásomat, hogy a kísérettel együtt tudjuk mozgatni a dallamot lejjebb vagy feljebb. Türelemjáték, sokszor sziszifuszi munka.

2. lépés: „De ez nem így van az eredetiben!”

Soha nincs úgy, mint az eredetiben. Leginkább azért, mert az eredeti se volt soha úgy a valóságban, mint ahogy aztán egy felvételen rögzítve megszólal. A stúdiókban utólag elvégzett munka komolyan hozzátesz a számokhoz, a gyerekek pedig ezt a végeredményt hallgatták meg százszor és ezerszer, teljesen beléjük ivódott. Éppen ezért a lehető leghamarabb elhagyjuk a hozzáéneklést, a felvett zenei alapokat és magunkra maradunk. Egy szál gitárral próbálom segíteni őket, ami ezer sebből vérzik. Kezdve azon, hogy nem tudok rendesen gitározni, talán 10-15 akkordot ismerek, de azt se mindig sikerül eltalálnom, miközben még az énekest is figyelem… szerencsére a gyerekek elnézőek Hamar megtanulják rólam, hogy tényleg nem tudom megjegyezni a szövegeket, össze-vissza éneklek mindent, leginkább a trallala-fallala megy mindenféle változatban. Hiába jó a dallam, ezzel bizony sokszor megzavarom őket, de nem tudok mást tenni, mert még nem állnak készen arra, hogy rajtam kívül más is hallja őket – persze mindig vannak kivételek. Ráadásul az interneten megtalálható akkord-kíséretek szinte soha nem fedik a valóságot, így végtelen otthoni munkák jönnek, amíg kitalálom, mi is van ott, ahol más szól. Végre hasznát veszem a sok-sok évnyi zeneelmélet tanulásnak – és ezúton is hálás vagyok zseniális szolfézs- és összhangzattan tanáraimnak Van, aki könnyen elengedi az eredeti változatot és örül az újonnan kialakuló, „saját” nótának, de olyan is akad, akinek nehéz lemondania arról, hogy minden úgy szóljon, ahogyan a felvételen hallotta.

3. lépés: „Ezt most mások is hallani fogják?!”

Újabb rémült pillanatok, pedig „csak” az osztálytársak vannak bent a teremben, akik látszólag nem is figyelnek oda, el vannak foglalva a saját dolgaikkal: kártyáznak – ez volt az idei év slágere -, tanulnak, alszanak… Mégis, sokan megijednek ilyenkor. Én meg csak hajtom és hajszolom őket, mert ha itt nem lépik át önmagukat, minden eddigi munka kárba vész. Pedig belül mélyen együttérzek velük, az én hivatásos muzsikusi pályám itt vérzett el, soha nem tudtam felülemelkedni a színpadi izguláson. De azt megtanultam, hogyan lehet segíteni a leküzdésében. És az eredmény a legtöbbször igazolja is az elvégzett munkát.

Egy párhuzamos szál: hangszeres kísérők munkája

Minden évben hangsúlyozom az előadásokon, hogy ez az egyik legnagyobb dolog, amit egy zenésznek meg kell tanulnia. Mert szerencsére egy dologban soha nem volt vita az osztályok és köztem: élő zenei kísérettel állunk színpadra. A legtöbbször diákok ülnek a hangszereknél is, akik még soha nem csináltak ilyesmit és nem zenéltek még egymással. Jók a saját hangszerükön, egyedül már rengeteget gyakoroltak, de kísérni valakit, egészen más! És erre ők maguk is mindig rádöbbennek a próbafolyamat során. Igazi alkotótársakká válnak, önálló ötletekkel és gondolatokkal és hatalmas felelősségtudattal. Sok minden múlik rajtuk: nekik mindig ott kell lenniük, ezerszer kell eljátszani ugyanazt a dalt, mert hiába tudják már a zenészek, az énekeseknek szükségük van a gyakorlásra, még csiszolgatnunk kell a produkciókat. El kell fogadniuk azt, hogy hiába találnak ki egy-egy remek díszítést, ami izgalmasabbá tenné a számot, ha az énekest ez megzavarja, nem lehet eljátszani. És EGYÜTT kell dolgozni, esetleg feláldozva a saját produkciójukat, ami egyáltalán nem könnyű. Itt is, mint minden zenei esten: hatalmas kalapemelés és sok-sok köszönet nekik ezért a munkáért!

4. lépés: Mikrofon – „Úristen, ez tényleg így szól?!”

Bizony, ezt is gyakorolni kell, nekem biztosan ez lenne a legnehezebb feladat. De a gyerekek között van, aki ezt könnyedén veszi, hamar megszokja, hogy másként szól egy mikrofonból a hangja, mint ahogyan azt ő otthon hallja. Szerencsére az első évhez képest előreléptünk technikailag, az osztálytermi próbákat meg tudjuk oldani iskolai eszközökkel – persze a gitárosok mindig a saját „kütyüiket” hozzák, de ez így is van rendjén, az elektromos gitárnak legalább olyan fontos tartozéka a jó erősítő, mint a hangszer, és mindenki a sajátját szereti.

Mindezek után maga a koncert már „apróság”, a sok-sok elvégzett munka után már csak arra kell biztatni a gyerekeket, hogy bátran élvezzék, amit csinálnak. Van egy mondat, amit még a zeneiskolai hegedűtanárnőmtől tanultam: „Ezt a darabot ebben a teremben jelen pillanatban biztosan te tudod a legjobban eljátszani.” Engem ez mindig megnyugtatott egy kicsit, így továbbadom, hátha más is erőt meríthet belőle

Végigolvasva ezt a kis irományt, talán már értitek, miért is nem szólóest számomra ez a produkció. És akkor még egyetlen szót sem ejtettem a többi diákról és a kollégáról, akik elviselik, hogy heteken keresztül „zajongunk” a teremben, hallgatják a dobok puffogását, az erősítők gerjedését, a széteső próbálkozásokat, na és az én lelkes kiabálásomat, amivel ezt az egész hangzavart próbálom túlbeszélni, hogy instrukciókat adjak a gyerekeknek. Kibírják, hogy a 11. osztály terme ebben az időszakban úgy néz ki, mintha bombatámadás érte volna, mindenütt zsinórok, kották, hangszerek hevernek, és néha olyankor is előkerülnek, amikor épp nem lenne rájuk szükség. Ti pedig mind eljöttök, és együtt lélegezve a diákokkal segítitek őket abban, hogy kipróbálják magukat valami olyasmiben, amit a legtöbben eddig még nem csináltak. Segítitek őket abban, hogy átlépjenek önmagukon, ezzel is új tapasztalatokat szerezve a saját személyiségükről. Ugye, hogy nem szólóest, hanem ZENEI EST, csupa nagybetűvel!