Január 6., vízkereszt napja. Vízkereszthez számos népszokás kötődik. A legjelentősebb talán a vízszentelés és a házszentelés, ilyenkor szentelték meg a vizet a templomokban és a hívek is vihettek haza belőle, hogy gyógyító, bajelhárító varázsszerként használják. Házszenteléskor ezen a napon a házak ajtaja fölé a három királyok nevének a kezdőbetűit írták: CMB vagy GMB és az évszámot. Szokás volt még a csillagozás: a három királyok látogatásának az eljátszása. A vízkereszt a karácsonyi ünnepkör vége, és a farsang kezdete. Talán erre utal az egyik bibiliai esemény, amire ilyenkor emlékezünk: Jézus első csodatétele, a víz borrá változtatása a kánai menyegzőn.
Ha érteni is szeretnénk a rítusok mögötti logikát, akkor tudni kell, hogy ennek az ünnepnek több rétege van, többféle esemény időpontjának tekinti a hagyomány. Egyik szempontból a háromkirályok, vagy más szóval a napkeleti bölcsek látogatására emlékezünk, akik a csillagot követve eljutottak Betlehembe, és ott tiszteletüket tették az újszülött Jézus előtt. Az eredeti evangéliumi szöveg nem királyokról és nem is szó szerint bölcsekről beszél, hanem mágusokról. Ennél sokkal többet nem tudunk meg róluk, ugyanakkor érezzük, hogy a jelentőségük nem mellékes. A mágusok a korabeli Mezopotámia beavatottjai voltak, akik valóban foglalkoztak csillagjóslással is, tehát az a kifejezés, hogy látták a csillagot keleten, és a csillag vezette őket a kisdedhez nem úgy értendő, hogy egy konkrét csillag, mint egy lámpa jelölte ki a születés helyét és az időpontot, hanem úgy, hogy a csillagok állásából olvasták ki azt. A mágusok látogatása ugyanakkor feltűnően hasonlít arra a gyakorlatra, ami a tibeti buddhizmusban megszokott: az eltávozott szellemi vezető reinkarnációját asztrológusok és más látnokok keresik meg, majd felkarolva a kisgyermek nevelésének az ügyét segítenek neki megtalálni eredeti sorsfonalát. Ez nem azt jelenti, hogy a bölcsek tibetiek voltak, de talán azt sejthetjük, hogy a látogatás után is nyomon követték, segítették az ifjú Jézus fejlődését. Hogy hárman voltak-e, azt nem említi az evangélium, talán az általuk hozott ajándékok: arany, tömjén, mirha miatt gondolták eleink, hogy hárman lehettek. A nevüket végképp nem tudjuk.
Ami számunkra, kétezer évvel később élő emberek számára is személyes hívószó ebben a történetben a "sors" kifejezés, és ezen érdemes talán elgondolkodni vízkeresztkor, hogy nekünk van-e előre sejthető sorsunk, sorsfeladatunk, küldetésünk, amit nem biztos, hogy napkeleti bölcsek fognak feltárni előttünk, vagy a szüleink előtt, hanem magunknak kell megfogalmazni, megérezni azt.
Az ünnep másik vonatkozása is kapcsolatba hozható sorssal, mint kulcsszóval, hiszen vízkeresztkor nem csak a napkeleti bölcsek látogatására emlékezünk, de Jézus megkeresztelésére is Keresztelő János által. Ez volt az a pillanat, mikor Jézus megkezdte nyilvános küldetését, és az erre való felkészülése végetért. Sokak szerint ekkor a Jézus nevű ifjúba egy magasabb rendű szellemi entitás költözött, és egészen a keresztrefeszítésig vele tartott. Mások szerint ez nem igaz, nem beszélhetünk két entitásról. Mindenesetre az eredeti evangéliumi szöveg szerint Keresztelő János úgy érzi, hogy egy nála magasabb rangú személy jött el hozzá beavatást kérni, de erre Jézus azt mondja, hogy emiatt ne aggódjon, a beavatásnak meg kell történni!
A keresztelés a mai egyházi gyakorlatban egy jelképes vízzel való érintkezést jelent, de tudjuk, hogy a régebbi időkben ez folyóba vagy tóba történő teljes alámerülést jelentett, és feltételezhetjük, hogy nem csak egy pillanatig tartó jelképes bemerítkezést, hanem akár a fulladás közeli állapot megélését is célozta, hogy a beavatandó valóban újjászületve emelkedjen ki a vízből. Fontos különbség még a mai gyakorlat és a hagyományos keresztelés között, hogy eredetileg felnőtt korban, a beavatandó saját világos döntése nyomán került sor erre a szertartásra, nem pedig csecsemőkorban automatikusan. A hagyományos társadalmakban az egyén több beavatáson is átesett személyes fejlődése során, és ilyenkor általában új nevet is kapott jelezve azt, hogy a beavatással a személyisége és vele együtt a sorsa is gyökeresen megváltozott. A név az archaikus társadalmakban mindig világos jelentéssel bírt, az adott személy tulajdonságaira utalt, vagy arra az istenségre, szentre, akinek a védnöksége alá szeretett volna kerülni a személy, vele bizonyos mértékig azonosulva, de legalábbis a nyomdokain haladni. Manapság a nevek jelentése sokkal kevésbé világos, legtöbbször a hangzás alapján választják a szülők.
Vízkeresztkor tehát érdemes azon elmélkedni, hogy mi a sorsunk, a nevünk mennyire fejezi ki ezt a sorsot, kinek a nyomdokain járunk a sorsunk megélése során, kaptunk-e valakitől felhatalmazást, indíttatást ennek a sorsnak a betöltésére?
/Kovács Attila/