Karácsonyi ígéret

Karácsonyi ígéret - Marcus Kranenburg írása

(fordította Rákai Orsolya)

Manapság valahogyan kínos helyzetben vagyunk a karácsonyi történettel kapcsolatosan. Ha őszinték akarunk lenni, nem igazán értjük már azt a képet, amelyet a lelkünkről mutat. Mármint azt, hogy Isten fia a Földre szállt, megszületett egy istállóban, s a világ megváltójának nevezik. - Mennyire tudunk ma még ezekhez a szavakhoz kapcsolódni? Még mindig megérintenek minket bensőleg? Gyakori, hogy már nem. Különösen amikor karácsonytájt nincs többé „szent” hangulat, vannak, akik bűntudatot éreznek. Hiszen valamit, ami ennyire fontos, nem kellene az embernek átéreznie? A karácsonyi érzések azonban gyakran kivételek ebből a szempontól. Miért van ez így? Az ember nagyon megváltozott – vagy másként kifejezve: továbbfejlődött. Antropozófiailag kifejezve azt mondhatnánk, hogy az érző lélek kora elmúlt, s jelenleg a tudati lélek kifejlesztésének korában járunk.

Az ember tudata manapság sokkal éberebb, mint a múltban. Ugyanakkor – s ezt fontos megjegyezni – emiatt másként látjuk a világot. Régebben az embereknek az érzelmi élet sokkal erőteljesebben tudott a világ megértésének eszközéül szolgálni. Még ma is ismerős az a tapasztalat, hogy a „hasból” hozott döntések gyakran sokkal találóbbnak bizonyulnak a gondos mérlegelésen alapulóaknál. Az érzés a helyezeteket intuitíven fogja fel, nem racionálisan. Egészen másfajta, ám éppolyan valós hozzáférést biztosít a világhoz. Ezt az hozzáférési lehetőséget azonban az egyre ébredő tudatosság nagyon meggyengítette. Érzéseinkkel már nem vagyunk képesek olyan mélyen a dolgok lényegéig hatolni. Egyre gyakrabban egyszerűen kívül rekedünk. Már nem szólnak hozzánk a dolgok, nem beszélnek többé velünk. Ma már alig lehet elképzelésünk a vallásos érzelmek múltbeli hőfokáról. Többé már nem tudjuk elérni a lélek ilyen izgalmi állapotát – feltéve, hogy nem idézzük elő azt mesterségesen. Így néhány igazság elzárt marad számunkra. E háttér ismeretében a fentebb mondottak még világosabbá válnak: a karácsonyi misztérium tisztán érzelmi szinten már nem fedi fel számunkra önmagát. Hogy újra hozzáférhessünk, tudatunk erősebb éberségét kell használnunk. Sajnos az elmének megvan az a tulajdonsága, hogy előbb elvesz valamit a képek melegségéből, mintegy lehűtve őket. Az érzéshez képest ez a gondolkodás egy vitathatatlan mellékhatása. Ám ha mégis ezt az utat követjük, lehetségessé válik, hogy ismét a karácsonyi misztérium átélésének egy újfajta mélységét tapasztaljuk meg.

Ha bensőbb módon akarjuk felfogni a karácsony jelentését, előbb kissé ki kell tágítanunk látómezőnket. A karácsonynak van egy elő- és egy utójátéka, hogy úgy mondjam. Ezért figyelembe kell vennünk nemcsak a paradicsomi elbeszélést, hanem Krisztus keresztre feszítését is. Ezek nélkül a karácsonyi történet nem árulja el nekünk titkait. Ezt a hármasságot egy egészként kell felfognunk. Hogy még világosabban kifejezzük: egyrészt az ember bukása, másrészt Krisztus szenvedése nélkül Jézus születésének sem értelme, sem feladata nem volna. Miért van ez így? A válaszhoz egy kicsit visszább kell mennünk.

Mindenki ismeri a Paradicsomról szóló történetet, ám annak jelentése mindennek ellenére gyakran homályos. Két dolgot kell ezzel kapcsolatban megkérdezni, méghozzá pártatlanabbul, mint ahogyan ez általában történik. Először is: ki a felelős a tilalom megsértéséért? Másodszor: kit vagy mit jelképez a kígyó?

Kezdjük a bűnösség kérdésével. A látszólagos egyértelműség, amellyel a Biblia ezt az embernek, különösképpen pedig Évának, azaz a nőnek tulajdonítja, alaposabb vizsgálat esetén meginog. Az ember ugyanis e legkorábbi fejlődési fázisban még nem volt „bűnképes”. Ehhez megfelelő reflexiós képességgel kellett volna rendelkeznie. Azonban még nem ez volt a helyzet. Épp ellenkezőleg, ekkor még saját létezésének sem volt tudatában. Az embernek még nem volt meg az a képessége, hogy tekintetét kívülről önmagára irányítsa. Erre utal a Biblia, amikor azt mondja, hogy Ádám és Éva nem szégyellte meztelenségét a csábítás pillanatáig. Egészen kicsi gyerekeknél ma is megvan egy effajta tudat emléke. Ők sem szégyenkeznek meztelenségük miatt. Hogyan lehetett volna tehát az ember bűnös, amikor még nem állt rendelkezésére olyan saját tudat, amelynek segítségével valami mellett vagy ellen dönthetett volna? Az ember tehát nem volt bűnös.

Akkor tehát a kígyóé a felelősség? Bárhogyan is nevezzük, annyit ki kell jelentenünk, hogy ő is Isten teremtésének része volt. Nem állt kívül a világon, létrehozván így egy második kozmoszt. Nem, a kígyó maga is teremtmény volt, aki teremtetett és az isteni rendhez tartozott. Így tehát elképzelhetetlen, hogy Isten akarata ellenére cselekedett volna – sokkal valószínűbb, hogy tettei Isten szándékainak feleltek meg. Vegyük szemügyre közelebbről ezt a meglehetősen szokatlan gondolatsort. Zárójelben emlékeztetnék a bevezetőre, ahol arról volt szó, hogy efféle gondolatmenetek valójában csak a mai korban lehetségesek. Mentális erőink korábban nem voltak még eléggé éberek, ezért érzelmi életünk tiltakozott ellenük és végső soron akadályozta létrejöttüket. Csak ma tudunk ilyen látszólag provokatív gondolatokat bizonyos semlegességgel kezelni, koherenciájukat mérlegelni és így a világ összefüggéseibe mélyebben behatolni.

Mit tett tehát a kígyó? Elcsábította az embert. Mi több, az ember teljesen nyitott lényébe ösztönöket, vágyakat és szenvedélyeket engedett alá, melyek gondoskodtak arról, hogy belső iránytűje tartósan összezavarodjék. A vágyak arra késztetik az embert, hogy olyasmiket cselekedjen, amik ritkán szükségesek, ám roppant ösztönzőek az ego számára. Amint a szenvedély szó maga is kifejezi, többnyire szenvedésteli tapasztalatokat köszönhetünk nekik. Olyan tűzhöz hasonlítanak, amely rövid kielégülés után újabb és újabb táplálékot kíván.

Az antropozófiában a kígyót Lucifernek hívják. Ezt az entitást már több, mint 6000 évvel ezelőtt is ismerték az ókori perzsák, csak Lucifert ők nem csábítónak, hanem épp ellenkezőleg, „fényhozónak” tekintették. Ez latin neve jelentése is. A lux azt jelenti, fény, a ferre pedig azt, hogy hordozni, illetve hozni. A bibliai ábrázolás szerint azonban a kígyó először is nem fényt hozott az embernek, csak zavart, kétséget és szenvedést. Az emberi természet az ösztönök, vágyak és szenvedélyek keltette tettek végrehajtása révén egy kicsit rosszabbá vált. Az isteni rend részeként azonban a kígyó nem önkényesen cselekedett. Ösztönzései végső soron a szellemi világgal összhangban álltak. Ennyiben a teremtő erők egyformán felelősek voltak az ember bűnbeeséséért. Sarkítva úgy is fogalmazhatunk, hogy Isten szándékosan hagyta az embert a bűn körébe esni. Ezt nevezi a Biblia „a világ bűnének”.

De hogyan felelhet ez meg Isten akaratának? Bár a bűnbeesés során sok vétetett el az embertől, meg kell jegyeznünk, hogy valami nagyon lényegeset nyert is. Mint a „fény hordozója”, Lucifer nemcsak a vágy tüzét gyújtotta fel, de a lelkesedését is, az ideálok utáni szenvedélyes törekvést, és ő adta az embernek a tiszta gondolatok fényét. Még egy lépéssel tovább kell mennünk: ez a szenvedély adta meg az emberi léleknek a döntő lendületet az emberség legmagasabb fogalmainak eléréséhez: a szabadsághoz és a szeretethez. Még ha ma is csak sejteni vagyunk képesek ezek valódi jelentését, egy nagyszerű jövőről beszélnek az embernek. Ám még mindig félreértjük e fogalmakat.

A szeretet nem állapot, ami egyszerűen elér minket, mint a boldogság, a szabadság pedig nem valamiféle határtalanság, amelyben azt tehetünk, amit csak akarunk. A szeretet és a szabadság elsősorban sokkal inkább képességek, még ha a legmagasabb képességek is, amelyekig az ember-én fel tud emelkedni. Még maguk az istenek sem képesek az embernek egyszerűen odaajándékozni a szeretetet és a szabadságot: az embernek egyénileg kell őket elérnie. Végső soron ez földi létezésünk értelme. Az emberi történelem minden szenvedésével, háborúival, napi viszálykodásaival, bosszúságaival, irigységével, megaláztatásaival és hazugságaival nem Isten büntetése a bukásért, hanem ez teszi lehetővé az emberek számára, hogy lépésről lépésre szellemileg önállóvá váljanak. Lucifer nélkül ez a fejlődés az ember elől elzárt maradt volna. Innen nézve Isten „bűne” már egészen másképp fest. Profán módon hasonlíthatnánk az emberi lelket egy labdához, amelyet az isteneknek kissé a vízfelszín alá kell nyomniuk, hogy az így annál magasabbra pattanhasson ki. A szellemi világ szenvedélyeket és vágyakat biztosított az ember számára, hogy erőt adjon ezzel a legmagasabb pont eléréséhez. Ebből a nézőpontból tekintve Lucifer tettével a szellemi világ óriási ablakot nyitott számunkra a fejlődéshez. A szellemi autonómia mindaddig a teremtő erők „privilégiuma” volt. Tisztelettel meg kell állnunk egy ilyen gondolat előtt.

Ám a „világ bűnét” az isteneknek újra fel kellett számolniuk. A szabadság a teremtő erők számára sem csak azt jelenti, hogy tetteik következményei közt kell élniük, hanem hogy akarjanak is élni. A bűnbeesés ellensúlyozása szándékolt szükségesség volt, s emiatt küldte Isten a fiát a Földre. Csak most értük el a karácsony tulajdonképpeni misztériumát.

A keresztény felfogás szerint Isten hármas alakban nyilvánul meg: az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben. Az Isten hármasságát Szentháromságnak is nevezik. Amikor tehát arról van szó, hogy Isten a fiát a Földre küldte, ez valójában egy olyan kijelentés, amelynek a múltban értelme volt, ám ma szellemileg újra kell élesítenünk. A különbség egyetlen részlet: nevezeten hogy Istennek nem volt fia, akit a Földre küldhetett volna, ő maga volt a Fiú! Maga Isten ereszkedett alá a Földre és nyilvánult meg fiúi erőiben az emberiség számára. Maga Isten lett ember. Ez tűnt fel az égbolton, ezért tudták a Háromkirályok a csillagok pályájából kiolvasni.

E Betlehemben született, különleges gyermekre hárult, hogy megmentse a világot. A mai felvilágosult ember számára ez kissé radikálisan hangzik. Valóban azt jelenti ez, hogy e gyermek nélkül végső soron elvesztünk volna? Valóban. E gyermek születése nélkül, aki 33 év után a keresztfán végezte életét, az emberiség szellemileg meghalt volna. De miért van ez így? Az ember szenvedélyekkel és vágyakkal történt luciferi átitatása egy másik fejlődést is elindított, amelyre eddig még nem vetült fény. Pillantsunk ezért még egyszer nagyítóval a bűnbeesésre.

Az eredeti, Lucifer hatása előtti emberi lényt egy finom szappanbuborékhoz hasonlíthatnánk. A belső teret és a külvilágot pusztán egy hártyavékony membrán választtotta el. Az ember belső élete így még szinte teljesen azonos volt környezetével: mindkettőt a tiszta, isteni lét alkotta. Az ember bensőjében még nem volt semmi saját, semmi individuális, semmi környezetétől különböző. Minden kívülről érkező impulzus mintegy hullámként haladt át az emberi lényen. Szűrő nélkül folytatódott minden egyes benyomás az emberben. Így történt ez később a kígyó, illetve Lucifer hatásával is. Az ember még mindig tökéletes összhangban volt környezetével. Ez a létezés paradicsomi volt, igen, ez volt maga a Paradicsom. Hiánynélküliség uralkodott, mert minden szükséglet a megfelelő mértékben elégíttetett ki; boldogság uralkodott, mert az ember teljes harmóniában létezett a környezettel. Ám maga az ember nem tudott erről az „aranykorról”.

Az isteni lét teljességében éltünk, de nem tudtunk róla.

Mit jelentett Lucifer tette ebben a helyzetben? Ez eleinte egész észrevétlennek tűnik. Lucifer érzelemfelesleget keltett az emberben annak észleléseihez viszonyítva. A bűnbeesés előtt a szubjektívum az ember számára tökéletesen idegen volt. Nem volt benne semmi saját. Az emberi érzelmek csak annak tiszta természetét fedték fel, amit az ember észlelt. Minden észlelés mindig egy objektív érzést hívott elő. Ha például az ember a környezetében piros színt észlelt volna, a mozgás és az életerő érzése támadt volna benne. A zöld színt pedig megnyugtatónak érezte volna. Luciferrel ez megváltozott. Lucifer az ember bensejében érzelmek túlságát teremtette – felesleget. Hirtelen az ember többet kezdett tapasztalni, mint ami magában az észlelésben rejlett. Immár az ember nemcsak a vöröset látta, amely élénkítette, hanem ezen túl valami teljesen egyéni örömet vagy elégedetlenséget is érzett ezzel kapcsolatban. Megszületett a kedvelés és az elutasítás. Érzései szubjektívvé váltak. Mi történt ezzel a túl sok érzéssel? Ez a túlság önálló életet kezdett élni. Az érzésfelesleg levált az észlelt dologról és visszasugárzott magára az észlelőre. Ott maradtak nála, ami által az emberben egyre több és több szubjektív dolog gyűlt fel. Végül pedig ebből fejlődött ki szubjektív lelki életünk. Ez volt a kezdete annak az egyre erőteljesebbé váló individualizálódásnak, amely azután a mai egónkhoz vezetett.

Az állatvilág nem követte ezt a fejlődési utat. Az állatoknál az érzésvilág objektív maradt. Észleléseikkel kapcsolatos érzeteik továbbra is autentikusak maradtak. Épp ez az ösztönök legfőbb jellegzetessége. Nem hagynak helyet a szubjektivitás számára. Az állatok pontosan tudják, hogy kell élelmet keresni, mit ehetnek meg és mit nem. Azt is épp ilyen jól felismerik, mikor ettek eleget. Soha nem tévednek alapvető módon a környezetükkel kapcsolatban. Ösztöneik objektív információt adnak nekik arról, hogy mit kell tenni és mit nem. Ez az emberrel is így volt, mielőtt a bűnbeesés megtörtént. Ám azután Lucifer túlságot idézett elő az érzésekben. Innentől az érzések egyre kevésbé tárták fel annak a lényegét, amit az ember érzékelt, sokkal inkább magát az érzékelőt kezdték visszatükrözni. E szubjektív érzésvilág alapján kialakult az ember sajátságának tudata, az egója. Mostantól, hogy a szappanbuborék képénél maradjunk, a belső és a külső világ egyre különbözőbb lett egymástól. Az öröm és az elégedetlenség, a szimpátia és az antipátia alapvető változást idézett elő az ember lelki életében. Belső világa egy individuálisabb lett – lelki-szellemi bőre viszont egyre áthatolhatatlanabb. Észlelésünk számára az ego és a felsőbb énünk elválasztódott. Miközben egónkkal öntudatra tettünk szert, önmagunkat képességeink és fogyatékosságaink, nemünk, külsőnk, életkorunk, státuszunk, foglalkozásunk és vagyonunk révén „definiálva”, magasabb énünk, sorsunk valódi kormányzójaként öntudatlanul a háttérben maradt. Egyre erősebben éreztük individuális lelki világunk közelségét, miközben a szellemi világ egyre messzebb húzódott a távolba. Lucifer elválasztotta azt, ami korábban egység volt.

Ez a változás sokkal jelentőségteljesebb, mint amilyennek talán elsőre tűnhet. Azt az erőt rejtette, amely az emberiség szellemi halálához vezet. Mi történt volna, ha a Lucifer által megindított fejlődés folytatódott volna, és Krisztus nem testesült volna meg a Földön? Az emberi ego egyre nagyobbra nőtt volna, érzéseink egyre erősebben pusztán önmagunk tükréül szolgáltak volna, egyre szubjektívebben értelmeztük volna észleléseinket. Nem találtunk volna többé objektív utat a világhoz, s tökéletesen fogságba estünk volna önmagunkban. Sem kívülről, sem belülről nem tudtak volna többé belénk hatolni szellemi impulzusok. Lehetetlenné vált volna a többi emberhez utat találni. Belül a sok ember közt is magányosak maradtunk volna. A leghatalmasabb, legmagasabb fokú magány vasmarokként fogta volna körül lelkünket. „Szellemi bőrünk” megkeményedett volna és áthatolhatatlanná vált volna. A szubjektivitás ilyen börtönében, mely körénk zárulna, az emberiség szellemileg elpusztulna. Nehéz az ilyen magányosságról fogalmat alkotni. Legfontosabb jellemvonása talán az, hogy ilyen körülmények közt a remény szikrája sem maradt volna életben.

Bár Krisztus nem tette meg nem történtté Lucifer cselekedetét, de, hogy úgy mondjam, megfordította azt. Krisztus új utat nyitott az ember számára, mely kivezet szubjektív egójának magányából. Hogyan teheti ezt? A szubjektivitás elleni leghatékonyabb eszközzel – a szeretet cselekedete révén. Igazán szeretni azt jelenti, hogy a legnagyobb mértékben objektívnak lenni. A szeretet az öntükrözésről való lemondáshoz vezet. A másik legbelsőbb lényét akarja észlelni, nem önmagát. Szeretni azt jelenti, ön-telennek, önzetlennek lenni.

Ám van itt egy probléma. Fentebb leírtuk, hogy énünk csak a szubjektivitás felé fordulva tud kifejlődni. Másrészt viszont azt állítottuk, hogy az objektivitás ismét csak az éntelenségnek, önzetlenségnek köszönhető. Fel kell tehát cserélnünk nehezen szerzett énünket az éntelenséggel? Ismét le kell mondanunk önmagunkról, ha nem akarunk tovább süllyedni a szubjektivitásba? Úgy tűnik, hogy egyik ellenmond a másiknak. Hogy tudna az ember én-nel bírni, de ugyanakkor éntelen lenni? De pontosan ezt az ellentmondást emelte Krisztus az emberi fejlődés legmagasabb célájvá: az „énnélküli ént”. Hosszan gondolkodhatunk e két szón. Milyen hihetetlen feszültség rejlik e polaritásban! Krisztus ezt az utat járta. Legmagasabb énként minden halál legönzetlenebbikét szenvedte el. Amikor elfogták, könnyedén elsöpörhette volna az összes elképzelhető hatalmat. De semmi ilyesmit nem tett: a legnehezebbet hajtotta végre. Ellenállás nélkül hagyta, hogy teremtményei, az emberek elfogják, véresre korbácsolják, végül pedig az egész világon keresztre feszítsék. „Miféle isten ez?” - ezt akkoriban nemcsak a zsidók kérdezték maguktól. A kereszténység egyedülálló vonását érintjük ezzel. A legmagasabb Isten teljesen lemondott isteni voltáról. A leghatalmasabb lény minden hatalomtól megtartóztatta magát. A legmagasabb Én a legönzetlenebb halált szenvedte el.

Így cselekedvén Krisztus visszavonhatatlanul egymáshoz hegesztette e két fogalmat. Megszegte a (vélhetőleg) erősebb törvényét, s ezzel megváltoztatta az egész földi fejlődés logikáját. Az Ótestamentumban e logika így jelent meg: „Szemet szemért és fogat fogért.” (Ex 21, 23-25). De Krisztus azt mondja: „Aki arcul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat is” (Mt5,39). E mondat gyakorlati megértésétől még mindig nagyon távol vagyunk. Ám nem a tehetetlenségről vagy a gyengeségről szól, hanem sokkal inkább egy olyan én kiemelkedő erejéről, amely önmagát még egy agresszorral szemben is képes szeretetben feladni. Ezzel az „énnélküli énnel” Krisztus megteremtette a luciferi csábítás ellenszerét, és elvette „a világ bűnét”.

Az „énnélküli én” titka első pillantásra egy ellentmondás: bár az én teljes egészében elajándékoztatik, nem kevesebb lesz, hanem épp ellenkezőleg, több. Ebből a szempontból Krisztus halála egyben a születés órája is volt. Ez volt az a pillanat, amelyben „énnélküli énjének” egy hajtását Krisztus minden egyes emberi lélekben elültette. E csírát azóta minden ember magában hordozza.

A kereszthalál pillanatában, amikor Krisztus vére megérintette a Földet, az emberiséget a legerősebb impulzus hatotta át. Minden ember-ÉN-be egy új mag ereszkedett, mely végül kivezethet minket az elnyomó szubjektivitás hatalmából. ÉN és ÉN közt új, szellemi kötelék vált lehetségessé.

Ez az „énnélküli énnek”, érzelmi világunk objektivitásának csírája, az emberiség eljövendő szeretetre és szabadságra való képességének születése.

Karácsonykor e remény születik meg a Názáreti Jézusban. A karácsonyi ünnep Isten ígérete. Azt mondja ki, hogy e földi világ kimondhatatlanul fájdalmas sötétségei ellenére a „szeretet” és a „szabadság” gyümölcsei egyszer még bőven kiegyenlítik mindezt a szenvedést.